Vattacukorhajú lány

Engem Isten nagyon szeret

engem_isten_k

 

Csomagot hozott tegnap a posta.

Nyáron többek között ezt a két kiadványt is illusztráltam, az egyik egy kifestőfüzet (a kék borítós), a másik pedig egy puha kötésű könyv (a zöld). A munkára a Parakletos Könyvesház kért fel, a szerző pedig Miklya Luzsányi Mónika. A címük azonos, mert két, egymásra épülő kiadványról van szó:

Engem Isten nagyon szeret.

A könyv:

A-031461

„Engem Isten nagyon szeret, …ezért lehetek ember. Kaptam tőle szemet, szájat, fület, orrot, kezet és lábat. Egyébként lány vagyok, és Luca a nevem.” – kezdi Luca a mondókáját a színes gyermekkönyv elején. Nemsokára megismerjük a bátyját, Lócit, és a szüleiket is. És mindazt a csodát, amit Luca érzékszervein keresztül felfog, fejében elraktároz, és szívében megőriz. S amiért hálát tud adni: „Köszönöm, hogy így szeretsz, Istenem!”
Miklya Luzsányi Mónika írta az Engem Isten… érzékszervekhez és testrészekhez kapcsolódó történeteit 6-7 éves gyerekek számára, amelyek a Reformátusok Lapja gyermekrovatában jelentek meg 2014 első hónapjaiban. Ezt a sorozatot jelentetjük meg színes gyermekkönyv formájában, Horváth Mónika grafikusművész illusztrációival. A könyv mellé – külön megrendelhető – kifestő és foglalkoztató füzet is készült, amelyben a színezés mellett további rajzolós, interaktív feladatok, és rövid Luca-szövegek várják az érdeklődő gyerekeket.

20140924_095004_k

könyvlapok

 A kifestő:

A-031462

„Engem Isten nagyon szeret, …ezért lehetek ember. Kaptam tőle szemet, szájat, fület, orrot, kezet és lábat, ezeket mind kiszínezem. A hajamat és a ruhámat is. Egyébként lány vagyok, és Luca a nevem. Nézd csak, ilyen vagyok” – kezdi Luca a mondókáját a kifestő füzet elején.

Ebben a füzetben egy kis történetet találsz, amit Luca mesél el neked. Mesélnek a szavai és a rajzai is. A szavait olvasd el, vagy kérj meg valakit, hogy olvassa el neked. A rajzokat kiszínezheted vagy tovább is rajzolhatod. Néha más feladatot is kapsz, ha odafigyelsz, hogy mit mond Luca. Ismerd meg vele együtt jobban a testedet, amit Isten adott neked is. Kaptál tőle szemet, szájat, fület, orrot, kezet, lábat, agyat és szívet. Ezekkel mind találkozhatsz ebben a füzetben.
Ha kíváncsi vagy Luca történetére bővebben, megtalálod az Engem Isten nagyon szeret című színes könyvben.

 Az Engem Isten nagyon szeret c. könyvet itt találjátok:

http://www.konyves.hu/index.php?dispatch=products.view&product_id=6109

A kifestőt pedig itt:

http://www.konyves.hu/index.php?dispatch=products.view&product_id=6110

Köszönöm a gördülékeny munkát a Parakletos Könyvesháznak, Miklya Mónikának és Miklya Zsoltnak .

 

Pötyiék a Nők Lapjában

 

nőklapja_zenélő

Gyorsan, mielőtt aktualitását veszíti, dokumentálom: az eheti Nők Lapja meserovatában olvashattok egy részletet A zenélő dobozból (szerző: Kertész Edina), és találtok mellette egy szép, nagy illusztrációt is tőlem.

Köszönjük a Nők Lapjának! ♥

 

új könyv - A zenélő doboz

A zenélő doboz

Sajnos nagyon el vagyok maradva a bloggal, miközben annyi minden történik, hogy igazán lenne miről írni.

Először is, az Ünnepi Könyvhétre megjelent A rejtélyes kulcs folytatása, A zenélő doboz.

HURRÁ!

Ennek a sorozatnak van egy alcíme is, Pötyi és Pepita nyomoz, tehát ha rejtélyesen el vagytok veszve, hogy a doboz is zenél és Pötyiék is nyomoznak, akkor erről a két könyvről van szó!

Természetesen a második részt is Kertész Edina írta, akivel reméljük, hogy még sok közös munkánk lesz. Az első részről már írtam korábban több helyen, ez a munka néhány évvel ezelőtt kezdődött, amikor is Edinával egy házban laktunk és közösen pályáztunk az Aranyvackoron. Akkor elnyertük vele a Prae.hu általános művészeti portál különdíját, és a Naphegy kiadó is érdeklődött a mese iránt, majd miután Edina kerek történetet varázsolt a pályamunkánkból és én illusztráltam, meg is jelent A rejtélyes kulcs. Ez volt tavaly, most pedig már itt is a második rész.

rejtélyes, zenélő

A tényleges borítókat Sebastian Stachowski készítette a borítógrafikáimból. Edinát pedig itt hallgathatjátok meg, amint a Civil Rádióban mesél a könyvről.

Többen kérdezték, miről szólnak a könyvek, de szerintem egy-két mondatnál többet sem könyvről, sem filmről sem lenne szabad elmondani előre. Inkább a hangulatát írnám le, mert nagyon meghatározó hangulata van számomra: Edina nagyon gördülékenyen visz bennünket vissza abba az időbe, amikor mi voltunk gyerekek a nyolcvanas években (kb egykorúak vagyunk, de akkor még nem ismertük egymást), amikor nyáron a dögmelegben, tudjátok, amikor szinte megáll az idő is, elbicikliztem a falusi könyvtárba, és sokszor órákat töltöttem ülve a szőnyegen, és mindig vittem haza pöttyös könyvet. Annyira jó emlék, és néhányat annyira szerettem, hogy azóta vadászok is rájuk a bolhapiacokon, vásárokon. Nekem ilyen, pöttyös könyv hangulata van ennek a két könyvnek is, azt viszont le kell szögeznünk, hogy nem kifejezetten csak lányoknak szólnak, igenis fiúk is szerepelnek bennük, mindenféle izgalmas kalandokba keveredve.

Az összes képet persze nem akarom ellőni, de azért egy párat megmutatok:

5_fejezet_gramofon_netre

Talán döbbenetes, de ez még nem a címben szereplő zenélő doboz

4_fejezet_zenelo_doboz_blogra

Ez viszont már igen!

7_fejezet_pince_labak_blogra

De vajon ki fekszik a pince homályában?

utohang_gyuruk_blogra

Szerelmi szál is van benne

A könyvet a nagyobb könyvesboltokban találjátok, vagy meg is tudjátok rendelni, például a bookline oldalán is:

A rejtélyes kulcs

A zenélő doboz

új Manka illusztrációk

manka_francia_kastely_1_3Végre, végre tudok haladni egy másik szálon is. Régóta szerettem volna nyomatokat a Manka utazásai című könyvemből, és most el is készült az első két fajta. A5-ös méretűek, a fenti fotón egy 18 * 24-es SÖNDRUM keretben látható. Nagyon szeretem ezt a keretet, mostanában amúgy is nagy keretvadászatban vagyok, kirakodóvásárokon, használtcikkes boltokban kutakodom, párszáz forintért szoktam venni és törtfehérre festem őket. Most a vágyam egy nagy, brutálisan csicsás, aranyozott keret, valahol vár rám, tudom, és örömmel fogja átadni magát az új színének.

Kicsit bővebben az új képekről: ez a francia kastélyos duplaoldal, a már említett Manka utazásaiból, a könyvet itt mutattam be, sok-sok angliai és franciaországi fotóval.

Ez nem egy kitalált kastély, ellenben teljesen valóságos, egy rendkívüli estét töltöttünk itt el, gyertyákat és mécseseket gyújtva. Tulajdonképpen ebben a romantikus hangulatban ismertem meg a barátom♥

A képen Manka és francia barátnője, Marie látható, éppen piknikeznek.

Később az én franciaországi barátnőm ezt a fotót küldte nekem:

*

A másik jelenet már a vidéki Angliában játszódik, Manka meglátogatja angol barátnőjét, Emilyt, aki egy vöröstéglás házikóban lakik egy rózsakert közepén. A képen Manka éppen el van ragadtatva, annyira tetszik neki. Titkon arról álmodik, hogy odaköltözik.

Nemrégen egy bejegyzésben arról írtam, mennyire hiányzik a vidéki Anglia, a táj és a házak, ezt akkor rajzoltam, és sajnos azóta sem volt időm újra elmerülni e tevékenységben.

Jut eszembe, ha esetleg olyan kiadó olvas, akinek szép angol házakat kellene rajzolni és tetszik a stílusom, gondoljon rám:-)

*

Aki szeretné magának a Manka utazásait, annak a Pagonyt vagy a Bookline-t ajánlom, ha pedig az illusztrációk iránt érdeklődtök, akkor kattintsatok a meska oldalamra.

bemutatom a Manka utazásait - második rész

 

Ott tartottunk valamikor január végén, hogy Manka a francia búcsúvacsorán eldönti, meglátogatja Emily nevű angol barátnőjét. Ezért Normandiában hajóra száll, hogy átszelje a La Manche csatornát. A könyv második felében a vidéki Angliáról lesz szó, sok-sok képpel, remélem, izgultok:)
(Ha előtte az első részt szeretnéd elolvasni, ide kattints.)
Tehát  a hajóút.
Mielőtt felszállnánk erre a rettenetesnagy hajóra, időzzünk egy kicsit Le Havre tengerpartján. Nem ez a legszebb tengerpart a világon, maga a város is inkább érdekes, mint szép, a második világháborúban szinte földig rombolták. Láttam néhány korabeli fotót egy könyvben, egy nyüzsgő kikötőváros lehetett előtte, olyasmi, mint Rouen (az első részben írtam róla). Most is egy nyüzsgő kikötőváros, de most elég eklektikus, az a fajta eklektika, amitől inkább idegenkedem, nagyon furcsa hangulata van. De az, hogy van egy tengerpartja, határozottan jót tesz neki. (Építészek sokkal többet tudnak erről a városról, mert építészetileg viszont nagyon érdekes, a második világháború után Auguste Perret tervezte és építtette újjá a várost vasbeton felhasználásával, úgy tervezve az épületeket, hogy világosak legyenek a helyiségek, minden házba jusson napfény.
Ez tehát a plázs:
Megérkezés és nagy hajó után kisebb lakóhajók:
 A Florence nevű lakóhajó valóban létezik, tetszett a színe és a neve is, így bekerült  a könyvbe. Rengeteg lakóhajó közlekedik és “parkol” Angliában a csatornarendszeren, sokan itt élnek márciustól októberig. Az ablakokon csipkefüggöny, a hajó tetején tűzifa, fűszernövények virágcserepekben, az orrában kis hintaszék, ott lehet hímezgetni a napon egy jó tea mellett (láttam ilyet).
Itt lakik Emily, egy csodás kis házban, egy rózsakert közepén:
 Ha valaki megkérdezné, mi hiányozna  a legjobban Angliából, azt hiszem, első helyen a vidéki házakat említeném. Helyes kis farmok, kanyargó utcák, lakóházak, a vörös tégla a fehér ablakkeretekkel, nemritkán színes ajtókkal, és a sok zöld növény, virág, rózsa. Annyira otthon érzem itt magam, hogy az leírhatatlan. Ez a rusztikus hangulat lenyűgöz, pedig falusi (liba) lány vagyok, tehát nem a városi lány szemével tűnik romantikusnak a dolog. Imádom.
 Erről a házról mintáztam Emily otthonát. Mellette, jobboldalt, egy kicsit látszik, van egy nagyon vicces fa!
Teljesen a házhoz lapul, mintha bújócskát játszottak volna, csak őt elfelejtették volna megtalálni.
Ez is egy kedvenc.
Futórózsa
 Ez Walesben van, egy cuki kis pub, a teljes épületet befutották a növények, ősszel meseszép lehet.
 Ez itt Beatrix Potter farmja, szegényt már megint iderángatom ( itt már írtam róla), de az ő kertje is csodaszép volt.
és egy színes ajtó:
A következő oldalon a bárányok jönnek:
 Manka régóta álmodott arról, hogy megölel egy puha bárányt. Én is szoktam erről álmodozni, de ennél közelebb még nem jutottam hozzá:
Nem is tudom, melyikünk volt jobban megijedve  a másiktól.
 Ők itt nyírás után vannak:)
Ők nem engedik.
Egy kis zöld még az oldalpárhoz:
Ez itt régen egy vízimalom volt.
Ez a kép nagy kedvenc.
Ez pedig a kőkerítés, ami az illusztráción a pöttyös sávok. Úgy tudom, ezek a kerítések azokból a kövekből épültek, amiket a földművelés közben kiforgattak a földből. Elég köves itt a talaj.
A következő képen a viktoriánus Mankák jelennek meg, festményeken.
 E kép múzsája Sudbury Hall, erről is írtam már többször, itt forgatták a Büszkeség és balítéletben Pemberley belső jeleneteit, ez volt Mr. Darcy otthona.
A leginkább felismerhető a hosszú galéria, ami a filmen így nézett ki:
és ilyen most:
 Állati jó, hogy a fényviszonyoktól eltekintve, ez ugyanaz a kép:) A szőnyeg is.
Az ott egy gyerek a szőnyegen, aki egy kicsit hisztizett.
De Mr. Darcy portréja nem lóg a falon, megnéztük:)
Ez pedig a kilátás a hátsó parkra.
A következő oldalpáron az időjárást taglalom. Nem kell hozzá sok szó, tényleg sokat esik. Mikor esett, kevesebbet fényképeztem.
 A teázós oldal következik.
Lehet, hogy snassz dolog, de mióta itt vagyok, elkezdtem gyűjteni a  teáscsészéket, bögréket. Mondjuk viszonylag soha nem veszek boltit, inkább a bolhapiacokon nézelődünk, vagy a kastélyok ajándékboltjaiban (ahol nagyon drága minden, egy szívecskés bögrével már háromszor elváltunk egymástól, remélem, még megkaparinthatom!). Hogy bemutassam őket, írok majd egy külön bejegyzést, de hogy ne maradjon a teás szekció fotó nélkül, megmutatom, miből iszom minden reggel a teám:
Nyáron vettem, a Beatrix Potter farmja melletti kisbótban. Najó, méregdrága shopban. Azóta persze annyi helyen belefutottam már különböző csészékbe és szettekbe, el sem kellett volna utazni érte ilyen messzire!
És az utolsó kép, Manka hazaérkezik, éppen nyitja a kertkaput.
Erről a képről sem tudok fotót mutatni, mert még nem érkeztem haza. Bár mostmár van itthon és otthon is, mindkét helyen jól érzem magam, de leginkább útközben vagyok, ami rugalmasságra tanít. Hazudnék azonban, ha azt mondanám, nem vágyom nagyon az állandóságra.
A könyv végén, mintegy meglepetésként, egy kis fotóalbum található azokkal a fotókkal, amiket a normandiai és az angliai kirándulásaim alkalmával készítettem, és idáig csak online, a blogon vagy a fb-on voltak láthatóak:
 A Loire-menti kastélyok, Etretat, Le Havre, Rouen,
 Rouen, Honfleur, Sudbury Hall (kívülről!), mező és tengerpart,
 lakóhajó előtt, útközben, Beatrix kertjében, Lyme Parkban, és hortenziák között.
*
Eddig tartott a mese mára.
A könyv tavaly novemberben jelent meg a Cerkabella kiadó gondozásában, a nyomdai előkészítés régi kedves barátom, Petényi Tibor munkája.
Ha szeretnétek, itt tudjátok megrendelni, a Bookline oldalán (kedvezménnyel), de általában kapható a gyerekkönyvesboltokban is, mint például a Pozsonyi Pagony (Bp, Pozsonyi út 26), vagy a Két Egér (Bp, Ráday utca 20).
Köszönöm, hogy velem tartottatok:)

bemutatom a Manka utazásait - első rész

 

Első réész? Lesz második is? Lesz bizony, ugyanis arra gondoltam, minden egyes duplaoldalt megmutatok, és mesélek is hozzájuk, hol mi történt velem (bár Manka nem én vagyok, de minden egyes helyszínen ott voltam), további fotókkal. Ez viszont elég nagy munka, nem 5 perc alatt írom meg ezt a blogbejegyzést, elolvasni sem ennyi idő alatt lehet majd, szóval dőljetek hátra:)
A Manka utazásai tavaly novemberben jelent meg a Cerkabella kiadónál. Szerettem volna előbb bemutatni, de az évvégi hajtásba és vásárokra való felkészülésbe abszolút nem fért bele. Most úgy gondolom, még nem vagyunk olyan messze a megjelenéstől, hogy nagyon ciki legyen, így most pótolom.
Mivel a könyv két fő részből áll, egy francia és egy angol utazásból, könnyen szétszedtem. Az első duplaoldalon Manka még otthon van, épp levelet kap egy barátnőjétől, aki Franciaországban él, és épp meghívja hősnőnket egy közös nyaralásra, Normandiába:
kattintsatok majd a képekre, hogy el tudjátok olvasni a szöveget.
Itt el kell kezdenem a párhuzamokat, ugyanis nekem is van egy Franciaországban élő gyerekkori (magyar) barátnőm, nemcsak Mankának. Az első duplaoldalhoz nem tudok még fotót mutatni, ugyanis ez egy szóbeli meghívás volt, egy babaszoba festésére, akkor még a barátnőm pocakjában hallgatózott a mostanra majdnem másfél éves kisfia..
Ennél az oldalnál igyekeztem azt a színvilágot használni, amit még a 2012-es Manka című könyvben.
Ezután Manka útra kelt, vonattal utazott.
1700 km nagyon hosszú, bőven van idő átgondolni mindent az égvilágon. Én ezeket az utazásokat pontosan erre használom: távolodva az otthontól az utazás ad egy perspektívát a dolgoknak, egy csomó mindenre rá lehet jönni közben, nagyon szeretem.
Ha három szóval kellene Normandiát jellemeznem, akkor ezt mondanám: zöld, zöld, zöld! (Később majd rájövök, hogy ez Angliára is igaz.) A sok eső, a sajátos éghajlat miatt a fű egész évben harsogóan zöld, nagyon sűrű, és a táj igen festői tud lenni a sok legelésző birka vagy a tehenek miatt.
Sajnos mivel annyit költöztem, és ez már az n+1. gép, amin a fotóimat tárolom, a régi, sok évvel ezelőtti normandiai utazásom fotói épp nincsenek nálam..pedig azok között volt ám olyan, hogy fű, fagerendás normann házikó, birkák, patak, lemenő nap..pont, mint egy festmény. Most nem fotóztam ilyet, de ha az angol részhez érünk, ott lesz!
4.duplaoldal:
 Manka itt éppen Honfleurben sétál. Ez egy tengerparti kis kikötőváros, művészek kedvelt helye, mindenhol galériák, kávézók, éttermek. Az impresszionisták is nagyon szerették, olyan, mint egy kis ékszerdoboz. A fenti képet erről a fotóról készítettem, azt, hogy a házszám miért változott meg, nem tudom megmondani, ráadásul csak most vettem észre.
Muszáj megemlítenem, hogy ebben a városkában született a zeneszerző Eric Satie, idelinkelem az egyik darabját, biztos vagyok benne, hogy sokan hallottátok már, mert elég sok filmben szerepelt (pl a Csokoládé című filmben). Minden cukisága ellenére Honfleur nekem nem vidám, hanem pont olyan melankolikus, mint ez a zene. Nyissátok meg új ablakban, és hallgassátok meg.
De ezek a normandiai kisvárosok mind hordoznak magukban egy jó adag melankóliát, amiért úgy odavagyok.
Azért nemcsak barnák és vörösek tudnak lenni ezek a fagerendák, van ám itt kék ház is:
cukiságok:
A kis kikötő, nagyon hideg volt.
A következő oldal egy olyan oldal, ami a könyvben egy fekvő kép, meg kell hozzá fordítani a könyvet. Rouen városkában vagyunk.
Nem flancból csináltam így, egyszerűen ezekben a kisvárosokban olyan szűkek az utcák, és olyan magasak az épületek, hogy nem tudtam volna visszaadni egy közeli képen egy teljes épületet. Ezt az épületet:
Rouen, bár erősen benn van a kontinens belsejében, a Szajna miatt, amelynek partján fekszik, még tengeri kikötőnek számított, és emiatt jelentős szerepe volt a második világháborúban. Így még inkább hihetetlen, hogy ekkora része épen maradt, és ma ugyanazok között a házak között sétálhatunk, mint elődeink pl az 1500-as években.
Rouenról nagyon sok képem van, és rengeteget lehetne róla írni, ha lenne egy másik életem, talán  ideköltöznék. Szép, izgalmas, hogy mindig el lehet tévedni a kis szűk utcákon, mindig vannak házak, amikre rá lehet csodálkozni, minden ház különleges.
Aztán itt van ugye a Notre Dame katedrális (nem keverendő össze a párizsi Notre Dame-mal), amit Monet jópárszor megfestett a szemben lévő házból, ami ma a tourinform iroda.
A katedrális nem volt annyira szerencsés a bombatalálatok szempontjából, ennek még nem olvastam utána, de szegény még most is eléggé megviselt állapotban van. De így is gyönyörű, és szédítően magas, egy időszakban a világ legmagasabb épületének számított.
Itt található a normann hadvezér, Rollo síremléke is.
És akkor a Jeanne d’Arc téma. Ha megengeditek, egy kicsit most elkanyarodnék, de utána visszatérünk Rouenba. Azon a nyáron, amikor a barátnőmhöz utaztunk babaszobát festeni, úgy terveztük, hogy az előtte lévő héten a Loire-menti kastályokat is megnézzük Normandia felé menet. A kastélyokat most kihagynám a posztból, de Orleáns-t is meglátogattuk, van egy pár Jeanne d’Arc szobor, meg utca is, és még a házát is pont megtaláltuk, igaz, nem jutottunk be, és még csak normális képet sem tudtunk készíteni, mert épp feltúrták előtte az utcát.
Valószínűleg ez nem a szülőháza, mert az Domrémy-ben áll.
Ez a szobor viszont kakukktojás, sajnos nem emlékszem,
melyik városban van, de nagyon szép.
Jeanne d’Arcról azért kezdtem el képeket mutogatni, mert elég sok köze van Rouenhoz: itt égették meg a máglyán, van itt egy nagyon furcsa alakú templom is, amiről sajnos nem tudok teljes alakos képet mutatni, itt a karusszel jobban tetszett, de a háttérben ott áll az a vitorlaformájú épület, na az a Jeanne d’Arc templom.
gyönyörű üvegablakokkal:
(ez nem saját fotó, innen van.)
meg van zsánndárk utca, kávézó, múzeum, minden.
Végül az angolokkal szövetséges burgundiak Compiegne várának ostromakor elfogták és kiszolgáltatták az angoloknak, akik Rouen városában francia egyházi törvényszék elé állították, s az eretnekség, engedetlenség és boszorkányság vádjával 1431. május 30-án máglyán elégették. A több mint két hónapos per vezetője az angolpárti beauvaisi francia püspök volt, aki teljesen az angolok szája íze szerint kezelte a vádat. VII. Károly, aki az `Orléans-i Szűznek` köszönhette trónját, semmit sem tett megmentéséért. Perét viszont 1450-ben VII. Károly rendeletére vizsgálták felül, és 1456-ban ártatlannak nyilvánították. 1910-ben boldoggá, 1920-ban szentté avatták. Élete számos irodalmi és zenei mű ihletője volt.
(múlt-kor történelmi portál)
Nem unjátok még, ugye?
A következő helyszín Duclair, a Château du Taillis.
Egyszer valahol viccesen megjegyeztem, hogy ettem már kastélyban pizzát, hát ez ebben a kastélyban volt. Óriási szerencsém van, hogy a barátnőmék baráti körébe tartozik egy olyan család, akiknek van egy kastélyuk. Ez, a képen látható. Borzasztóan sajnálom, hogy jobb fotót nem készíthettem róla.
Teljesen hétköznapi emberek, sokat nem tudok a sztoriról, de megvették a kastélyt, amiben különféle rendezvényeket is tartanak. Ilyen például minden nyáron a gyertyagyújtás, ami úgy néz ki, hogy 1600 mécsest meggyújtanak délután, és estére, mire besötétedik, gyönyörűen lobognak a kis fények a kastély körül, a kertben, a kerti utakon és a szobrok körül. Ilyenkor is fogadnak néhány látogatói csoportot, nagyon különleges hangulata van. Amikor ott voltam, meghívást kaptunk a gyertyagyújtásra, amit sajnos elmosott az eső. Reménykedve vártunk, míg eláll, eközben megvendégeltek bennünket (ekkor jött a pizza), majd mire minden elfogyott, elvonultak a felhők, és mehettünk gyújtogatni. Egy pár kép készült csak, nagyon lekötött a hangulat:)
Egy jobb géppel, nagyobb odafigyeléssel mesés képek készülhettek volna.
És most utazzunk a tengerparta, Etretat városba, és hagyjuk, hogy a szél szétfújja a fejünket.
Nagyon szeretem ezt a helyet, néhányszor voltam már itt, de a hatás mindig ugyanaz a megfoghatatlan érzés.
A sziklákra fel lehet mászni, vagyis rendes kiépített utak és ösvények, lépcsők vannak, azért néhol elég meredek. Az alábbi képet azért tennem be, mert jól látszik rajta középtájon egy barlangféleség. Apálykor ide be lehet sétálni, fel kell mászni egy rozoga vaslétrán, majd egy nem túl tágas, viszont nagyon sötét alagúton keresztül ki lehet jutni az “elefánt ormánya mögé”, egy kis öbölbe. Míg odafelé van ugye a létra, a másik oldalon pár éve még csak egy kötél volt, csomókkal, amiben meg lehet kapaszkodni, és úgy lejutni a kavicsos partra. Még a létra után közvetlenül van egy kis sötét odú a sziklában, mellette egy táblával, miszerint ha valakit a dagály bezárna, ott ki tudja várni azt a pár órát. Jó mi?
Egyébként az öböl, ahová ki lehet mászni, felülről egy másik szikláról, halványan látszik is a kis fekete pont, a kis alagút kijárata:
Na még egy fotót innen…azért választottam ezt a képet, mert nagyon jól látszik, milyen itt a fű. Először is tök vicces, mindenféle irányban nő a szél miatt, és forgók vannak benne, másodszor nagyon-nagyon sűrű, és vastag, olyan, mint egy szőnyeg, vagy mint egy óriási állat puha szőre. Én bizony februárban belefeküdtem, hogy kipróbáljam, isteni volt, kábé itt, ezen a ponton.
Etretat is egy kedvelt célpontja a turistáknak és a művészeknek.
Courbet – Etretat 1869
Monet – Etretat
Delacroix – Etretat 1859
Az utolsó francia kép egy vacsorát ábrázol, és azt a pillanatot mutatja be, amikor Manka elhatározza, ő bizony nem megy még haza, hanem áthajózik Angliába, Emilyhez, az angol barátnőjéhez.
Hát, ételfotókat nem nagyon tudok mutatni. Ez a kép már a vacsora végét mutatja be, olyan 2-3 órával a kezdés után:) A franciák imádnak enni, de meg is adják a módját, nem csak úgy betolják a vacsorát tévézés közben. Nagyon mértékletesen esznek, mindenből, kiélvezve az ízeket. Nekünk talán szokatlan ez, mi szeretünk ugye jól behabzsolni mindent. Egy ilyen francia vacsora után azonban alig lehet felkelni az asztaltól:)
Eddig tartott a könyv első fele, igyekszem minél hamarabb megírni a másodikat is, az sem lesz rövidebb:)
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!