Vattacukorhajú lány

esküvői poszt, 3. rész

Először is szeretném megköszönni a rengeteg jókívánságot és pozitív kommentet az esküvőnkkel kapcsolatban! Az első bejegyzést itt olvashatjátok, a mostani posztban pedig eleget teszek a várakozásnak, jöjjön még néhány kép Antalfi Anikó szemével, ugyanis ő készítette a csodás fotókat, amiket ebben a bejgyzésben láthattok. Dupla feladata volt, mert amellett, hogy végigfotózta a délutánt, ő készítette a sminkem is. Köszönöm Anikó, mindkettőt!

blogra_istenhozott

Ezt a képet közvetlenül a bejárat mellé tettük. Talán ismeritek már az Isten hozott illusztrációm, amit eredetileg babaváró ajándéknak készítettem. Most kiderült, a vendégek üdvözlésére is alkalmas, egy virágszirmos, merített papírba paszpartuztam. A fehér keretet még tavasszal, piszkos arany színűként vettem egy vásárban, kifejezetten azért, hogy majd valamikor fehérre fessem, ennek is most jött el az ideje.

blogra_dekor

Az egyszálas, felfüggesztett kis vázákról már írtam az előző posztomban.

blogra_dekor_2

A nyolc ágú gyertyatartó is egy vásárból jött velem haza, ez sem fehér volt. Eredetileg afölé az asztal fölé szántam, aminél a szertartás zajlott, de nem igazán volt mire kifüggeszteni, és elég nehéz, így átkerült a sátorba. Úgy terveztem, este meggyújtjuk majd a gyertyákat, de akkor még nem számoltam azzal, hogy mellettük kreppapír szalagok fognak lengedezni. Úgyhogy nem gyújtottuk meg őket.

blogra_asztaldísz_2

A képen látható fehér kancsó a nagymamámé volt, de már régen elkunyeráltam tőle. Mindig féltettem, és sosem használtam, de amikor elkezdtük tervezni az esküvőt, tudtam, hogy az asztalon lesz, az alatta lévő csipketertővel együtt, amit szintén Mami horgolt. Azon az asztalon, aminek csak a lábai voltak meg két hónapja, ez pedig a másik nagymamámé volt, aputól kunyiztam el, hogy asztalt készíttessek belőle. Nagyon nem volt sima ügy, de végül meglett az asztal, ezúton is köszönöm Zsolti és Jani munkáját! Mindig van olyan mozzanat, amiről sajnos nem készül fotó végül, mint pl az asztal esetében, csak a festés utáni állapotról van egy werkfotóm, a szépen feldíszítettről nincsen.

 

20140717_144726_k

ez egy saját, mobilos fotó:)

blogra_asztaldísz

Ebből a díszből öt db készült, alapjuk raffaellós műanyag doboz, nedves oázissal. A nagy meleg ellenére egészen sokáig bírták.

blogra_csokor

Szinte az összes, esküvővel kapcsolatos tényező esetében improvizáltunk, (kivéve a vőlegény személyét, ő ugyebár fix volt.) Hogy pontosan mi legyen a menyasszonyi csokromban, nem tudtam, de az egész dekorációhoz 120 szál halvány színű rózsát vettem, és amikor két nappal előtte a szüleim kertjében nézelődtünk, gyorsan kiválasztottam néhány szeder ágat is. Végül nagyon tetszett a csokor, amit Rita barátnőm kötött (köszönöm!!), egyetlen tanácsot adok azoknak, akik hasonlóan, valamilyen bogyós gyümölcsöt köttetnének a csokrukba: ne tegyétek a csokrot a ruhátokra. Nekem csak pár egészen pici lila foltom lett tőle, és mivel saját ruháról van szó, nem tragédia, de ha kölcsözős, ott egy kicsit jobban kell vigyázni. A csokrot egy egyszerű, barackszínű szalaggal kötöttük át.

*

A ruháról is írtam az előző bejegyzésemben, hogy vásároltam egy alap ruhát, amit az ízlésemnek/személyiségemnek megfelelően kicsit átalakítottunk. Átszabni persze nem kellett, egy-két strassz lekerült róla, és pár réteg tüllt varrtunk rá egy széles szatén szalaggal. Nem akartam, hogy nagyon “sok” legyen a ruhám, nem is illett volna hozzám, és túlzás is lett volna egy ilyen kis létszámú kerti partira. Valami olyat szerettem volna, ami egyszerű és szép. Ilyen lett:

ruha_blogra_2

ruha_blogra_1

 

Az előző posztokat újraolvasva felmerült bennem, hogy talán úgy tűnhet, másokat is ilyen, villámszervezésű esküvőre buzdítanék, azért ez nincs így. Valójában rengeteg munkám, munkánk volt vele, mellette pedig ugyanúgy igyekeztem dolgozni is. Nekünk 2 hónapunk volt rá, mert május végén eldöntöttük, és egy hirtelen ötlettől vezérelve ki is tűztük az időpontot július 19-re, “miért halogassuk” jelszóval. Tisztában vagyok azzal, hogy másoknak mások az elképzeléseik, és esetleg többet, nagyobbat, szebbet szeretnétek. Ez a mi esküvőnk volt, és nekünk tökéletes volt így, ahogyan történt. A másnapi, spontán szerveződött morzsaparti pedig nagyszerű ráadás volt!

♥♥♥

blogra_asztaldísz_3

 

az én áprilisom

love_mezőn2

Sűrű, sűrű áprilist hagyok magam mögött. Néhány hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, de idén április elején újra költöztünk, ezúttal csak pár megyével odébb, Bács-Kiskun megyébe. Bár nem teljesen haza költöztünk, de csak egy órás biciklizés választ el most a régi gyerekszobámtól.

Semmire nem volt időm az elmúlt hónapban, mindenre úgy kellett – elég fájdalmasan – időt szakítani, a lakást be kellett rendezni mielőbb, és az oly gyűlöletes átmeneti állapotot megszüntetni, hogy tudjak dolgozni, legyen rend körülöttem, találjunk meg mindent. Elég nagy rutinom van már ebben, mégis megszenvedtem, nemcsak személyes holmit költöztettük ugye, hanem a munkahelyem is, a gondolataim állandóan több síkon mozogtak. Most úgy érzem magam, mint egy mosogatórongy.

Úgy látszik, egy hónap kellett hozzá, és úgy emlékszem, idáig is kb ennyi volt, de végre le tudok ülni és amíg várok egy adag alapanyagot a postástól, ami nélkül nem tudok továbbhaladni, kanyarítok magamnak egy órácskát a blogra. Már az elején vissza kellett rázódni a munkába, ráadásul egy illusztrációs munkát is elvállaltam, így a napok elég sűrűn teltek: délelőtt rajzolás, ebéd után varrás. Szigorúan, egyiket nem belefolyatva a másikba, mert csak így lehet mindennel haladni. Akik a facebook Manka oldalát követik, láthatták, hogy újra csíkos táskákat varrok, a múlt héten a meskára is fel tudtam tenni párat, ennél tovább azonban nem jutottam.

Ilyen táska is van, illetve volt, a képen látható már gazdára lelt, de még 3 db vár más színösszeállításban bélésre, fülre:

Se blog, se egyéb fotók, se semmi. Akkor most megmutatom az új műhelyem, félkész állapotában (najó, a képen látható fele majdnem készen van).

Az évek alatt összegyűjtögetett képek végre megtalálják majd a helyüket, a fotel pedig új ruhára várakozik. Még sosem volt ekkora műhelyem (a képen csak a harmada látszik), teljesen át kell alakítanom az eddigi elképzeléseimet, mivel ide rengeteg polcra van szükség, de ha meglesznek, tényleg minden a helyére kerül majd. Például ekkora függönyt sem varrtam idáig, kellett hozzá a két asztal.

Mi történt még áprilisban?

Rajzoltam az Író Cimborák blogra egy képet Nyulász Péter versikéjéhez:

Kinyílt az orgona:

P4147573k

love_mezőn2

Végre napsütésben bicikliztünk. Az All you need is Love szatyromat 3 hónapja nyúzom, már több mosáson-vasaláson is túl van és semmi baja (azért az anyag visszáján vasaltam). Készültek díszpárnák is a grafikával, remélem, hamar sor kerül a fotókra és akkor megmutatom őket is (a szemfülesek kiszúrhatják az egyik képen). Nagy öröm, hogy úgy tűnik, a könyvhétre megjelenik egy könyvünk, amit már nagyon vártunk, erről is később, illetve a májusi háttér is elkészült, erről pedig holnap!

interjú az Éva magazinban

1238250_821018027911777_856803324_n

A ma megjelent Éva magazin Mollie Makes kreatív mellékletében egy duplaoldalas interjút olvashattok velem a Mankákról.

eva_1A mellékletet úgy találjátok meg, ha egyszerűen megfordítjátok a magazint:-)

Azt hiszem, nem kell ragoznom, hogy mennyire örülök ennek a megjelenésnek. Az Éva magazint amúgy is nagyon szeretem a tartalmas cikkek miatt, az pedig, hogy a Mollie Makes mellékletben szerepelek, külön öröm, mert az eredetije már Angliában is nagyon tetszett, egy színvonalas kreatív lapról van szó. Szuper fotók, sok-sok inspiráció. Szóval: éljen, éljen!

éva_4

éva_2

*

Az egyik dolog, amit még el akarok mesélni a dologgal kapcsolatban, hogy tudom ám, mostmár nagyon kellene egy jó portréfotó. Ezt a szürke sapis képet nagyon szeretem, jó a hangulata és szép emlékek fűznek hozzá, de az idő telik és haladni kell előre. A másik, már relevánsabb információ, hogy egy kicsit furán érzem magam minden interjú után, mert utólag úgy érzem, mindig túlságosan rózsaszín képet festek az életemről. Én valóban szeretem a munkám, ezért eszembe sem jut arról mesélni, mennyire sok munkával járt az, hogy ma ott tartok, ahol. Mennyi lemondás, és áldozat és tanulás, és legfőképpen munka, munka, munka. A barátaimnak is sokszor csak erről voltam képes beszélni (bocs mindenkitől! ♥♥♥). Így ne is csodálkozzak, ha sokan csak a vidám kirakatot látják, ami persze tudatos is, mert amiket készítek, mind vidám és kedves dolgok, és nem is illik a kirakatba kitenni a problémákat. De most, hogy egy kicsit megállok, hogy örüljek, azért eszembe jut, hogy nem olyan egyszerű ez az egész. Már észre sem veszem, hogy nem 8, 10 órákat dolgozom, hanem többet, állandóan a munkán és a fejlődésen jár az agyam, sokszor hétvégén is dolgozom. Évekig rengeteget éjszakáztam, ma már erre nem vagyok képes. És bármennyire is kedves és segítőkész emberek vesznek körül, a munka oroszlánrésze az enyém, és tudom, hogy én kezdtem bele ennyi mindenbe, de iszonyú nehéz mindent kézben tartani. Egy Manka készítése pedig nem ér véget azzal, hogy befejeztem az utolsó öltést és elvágtam a cérnát. Aki hasonló munkából él, tudja.

Nem panaszkodni szeretnék, de talán nem is veszitek annak. Én választottam ezt az utat és boldog vagyok vele. De a fenti gondolatok már nagyon kikívánkoztak belőlem, ez pedig egy félig illusztrációs, félig személyes blog, talán nem veszitek rossznéven, ha őszinte vagyok.

♥ Köszönöm az Éva magazinnak az interjút! ♥

hát így.

Amikor öt éve elkezdtem ezt a blogot, eleinte csak képeket tettem fel a munkáimról, mert ezt a felületet webes portfoliónak szántam. Aztán egyre többet írtam, néha személyesebb dolgokat is. Amikor már elég sok olvasóm lett, akkor egy kicsit elgondolkoztam, hogy kell-e ez a fajta dolog nekem, és rájöttem, hogy nem vagyok felkészülve arra, ahová nőhet. Hiszen nem volt célom kitárulkozni, úgy gondolom, egy alkotó egyébként is talán többet és őszintébben nyilatkozik a saját munkái által. Szóval egy kicsit akkor visszavettem a szövegből, már ami a dolog személyesebb részét illeti. Aztán egy éve olyan változások következtek be az életemben, amelyeket mégis meg kellett volna valahogy írni, csak nem tudtam, hogyan…vívódásaimnak eredményeképpen gondosan becsomagolt bejegyzéseket olvashattatok, mondhatjuk, óvatos lány vagyok.
Tudjuk ezt most be egy őszinteségi rohamnak, de az is igaz, hogy egyrészt rájöttem, vannak nagyon-nagyon régi olvasóim, akiknek illene elmondani (valamiért így érzem) hogyan is kerültem ide, másrészt attól, hogy a blogot szakmainak szánom, ennyit talán elárulhatok magamról, harmadrészt szeretném eloszlatni a gyanút, miszerint nyertem volna a lottón.
Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt elutaztam egy óvodáskori barátnőmhöz Franciaországba, hogy kifessem első gyermekük gyerekszobáját. Láttátok, kiposztoltam. Az első hét csodás-kastélyos-napsütéses kirándulásokkal telt, olyan volt, mint egy csajos film, a második festékszaggal teli (de arra is nagyon szívesen emlékszem vissza). A második héten találkoztam egy magyar fiúval, aki miatt a hazautazásom után szélsebesen igyekeztem befejezni két könyv illusztrálását, elrendezni a dolgaim, és visszamenni másfél hónapra – mert 1700 km távolsággal nem nagyon lehet randevúkat szervezni, és kettőnk közül az én munkám volt a rugalmasabb. Az, hogy jönnöm kellett, nem volt kérdéses. Novemberben hazautaztam, karácsonyi hajrá. A karácsonyi hajrát annyira komolyan vettem, hogy utána másfél hónapig beteg voltam. Felmondtam az albérletem és nagy nehezen összecsomagoltam az életemet két bőröndbe és újra útra keltem Franciaországba (már útközben meggyógyultam, nagyon érdekes). Normandiában csak a februárt töltöttük, március elején átköltöztünk Angliába, így most öt hónapja itt élünk. Én, az otthonülő, egy éven belül a második idegen országba… sokszor még ma is nevetek rajta.
A dolgok olyan gyorsan következtek egymás után, és annyi mindent történt, hogy csak most, ennyi idő után kezdem felfogni, megélni igazán, hogy mennyire szép helyen vagyok itt Anglia szívében. Ezt a szíves dolgot nem én találtam ki, olvastam valahol, de szerintem igaz. Anglia közepén élek és a vidéki élet teljesen lenyűgöz. A szép kis falvak, a kastélyok, a kertek, a legelők, fekete lábú bárányok, a rengeteg énekesmadár, az erdők…
Szerintem igenis meg lehet szokni az esőt, bár ha hetekig zuhog, azért az nem olyan vicces, de cserébe égig ér minden növény és szuper, színes gumicsizmákat lehet kapni. Idén valószínűleg nem barnulok le. Még mindig meg akarok állni minden mezőn a bárányoknál, egyszer már lett volna lehetőségem közel kerülni hozzájuk, de azok ijesztően nagyok voltak, nem, nem keverem össze a tehenekkel.
Azt viszont, hogy az út bal oldalán kell közlekedni, olyannyira nem tudom megszokni, hogy mostmár totál keverem, hiába mondják, hogy ez a természetesebb az agynak. Az a hihetetlen választék, ami itt az áruházakban található, először lenyűgöz, később bosszant, viszont a rengeteg csomagolóanyag, amit hazahozunk vele, elborzaszt. A lányok tíz fokban is fürdőruha méretű ruhában mennek bulizni, tíz centis magassarkúban, amit éjfélkor már a hónuk alatt cipelnek, és nemes egyszerűséggel felteszik a meki pultjára rendelés közben. A fiúk hajvasalót használnak és a nadrágot valószínűleg valami spray-vel fújják fel magukra, olyan szűknek tűnik. Az emberek általában nagyon kedvesek, de tartok tőle, hogy letelepedni azért nem lehet itt olyan egyszerű („á, mi nem számítunk helyi lakosnak, még csak húsz éve vagyunk itt”).
De azt hiszem, egy kissé elkanyarodtam a témától. Az utazásom oka abszolút magánéleti döntés volt, nem nyertem ösztöndíjat sehová, nem adtam fel a korábbi munkáim, hogy bébiszitter lehessek, nem nyertem a lottón, egyszerűen csak követtem ide valakit. Ezért nem teregettem ki itt a blogon se és máshol sem, és ne kérdezzétek, most miért írok róla, talán most ülepedett le ez az egész annyira, hogy már tudok írni róla. Igen, azt hiszem, az agyam eddig folyamatosan le volt maradva, és most érte utol az eseményeket. Az elmúlt fél év nagyjából elment azzal, hogy megküzdjek pár saját problémával és azzal, hogy hagytam ülepedni a dolgokat: szerintem nincs olyan, hogy valaki külföldre költözik, és minden zökkenőmentesen alakul… egyszerűen ez egy akkora döntés, akkora változás… Még akkor is, ha az én munkám olyan, hogy bárhonnan végezhetem, ez azért nem ennyire egyszerű. Sok-sok nehéz pillanaton vagyok túl és rengeteg dolgot tanultam magamról.
Örülök, hogy ezt most megírtam, mert amit eddig nem tudtam megtenni, most kifejezetten jólesett. Szeretek itt lenni. Hálás vagyok, hogy ezt most ilyen mértékben átérzem. Azt még nem tudom, meddig maradunk, ez az év megtanított nem tervezni. 
 
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!